Amikor belebotlasz a jó filmbe

Emlékszem, az Amelie-vel is így volt: mentem elköszönni lefekvés előtt a szüleimtől, és ment a tévé, anyu épp befejezte a vasalást, én meg elindultam kifelé a szobából, és néztem a tévét, és közben lassan megálltam. Aztán álltam vagy öt percig és úgy szívtam magamba a filmet, aztán pedig leültem, és végignéztem.

Most kivételes alkalom volt, hogy bekapcsoltam a tévét: anyu nem volt otthon, mikor vacsoráztam, és szükségem volt valami társaságra... de nem volt semmi a tévében, úgyhogy el is indultam, hogy kihúzzam a konektorból, de közben még kapcsolgattam... és egy átkapcsolás után, mint aki csak utólag kap észbe, visszakapcsoltam. Valami érdekes volt.

Fekete-fehér film, a házak és az emberek alapján a '60-70-es évekből. Magyar falu, magyar emberek, a nénik főkötőben, ízesen beszélve, a bácsik tisztes öregségben, és mesélnek az életükről két fiatal fotósnak, akik mintha csak ürügyként fotóznák őket. A film érdekessége volt, hogy azért nem tudtam kikapcsolni, mert nem tudtam eldönteni (de még a végén sem), hogy játékfilm volt, vagy élesbe menő riportfilm. Közben néha-néha ének gitárral, amolyan Ghymes-féle... Nagyon tetszett. Végig állva néztem. Apu azután fűtött be, hogy kihúztam a tévét és kijöttem a nappaliból. Kérdésemre, hogy miért, az volt a válasz: a 16 fokot tartani akarjuk a nappaliban. Hm, igazából tényleg fáztam kicsit közben itt-ott, de a film lekötött...

Zolnay Pál: Fotográfia (port.hu, wikipedia)