Tűűűzsháányóóó!

 
Bementem a már nem kötelező órámra, hogy enyhítsem a "még versenyben maradtak" fájdalmát.
Mikor a villamostól 2 méterre bemondta egy ideges női hang, hogy "A villamosok nem közlekednek... öh... esemény miatt!", már tudnom kellett volna, hogy a a természeti törvényeknek ellentmond az, hogy én be kívánok menni erre az órára.
Aztán a busz szinte egy helyben állt, sugallva nekem, hogy úgyis biztos elkések, inkább forduljak vissza.
De nem. Én átszálltam a hatosra, és tíz perccel órakezdés előtt leszálltam a villamosról, hogy újabb "hatos megálló--déli épület" egyéni rekordot állítsak fel.
Kikötődött a cipőfűzőm, de nem kötöttem be; ha elesek és szétkenődök a betonon, majd a biológusok úgyis összeraknak és betolnak a D-be, úgyhogy felesleges időpocsékolás lenne.
Már épp kezdtem búsulni, hogy "épp most kezdem érezni a vádlimat, tehát van, ne törjön már le most a lábam", mikoris benyitottam. A tanár épp háttal volt, igazgatta a táblát, úgyhogy észrevétlenül odasurrantam a célszemély (M. Szandovics) mellé.

És akkor megfordult.
Kinyitotta a száját és furcsán csücsörítette meg mozgatta.
Ekkor már a látványtól nem bírtam mozdulni, de aztán még a hangok is eljutottak hozzám...
Lemezsecskék...
Tűzshányók...

Jaj, és amikor megnézett valamit a papírjaiban, és gusztustalanul megnyalta az ujjait... Ne bánts, ne bánts...

És ha nem néztem oda, a sréhen előttem ülő gyereket láttam, aki végtelen megértéssel és érdeklődő arccal leste a tana' minden szavát, és bólogatott, folyton csak bólogatott, hogy "hát peeersze, ő ezt mind tudta", meg hogy "hát igen, a tanárnőnek tökéletesen igaza van", és "hát én is ugyanígy fogalmaztam volna". Ilyenkor elképzeltem, ahogy én kicsit rásegítek az egyik bólogatásnál, pont hogy enyhe koponyasérülést szerezzen az asztal ellenereje mián ...

Most fejeztem be a korfarajzolást. Még majd kitalálok hozzá valami írnivalót, aztán ásv-kőz.tan készülgetés.

Aki jót akar, ne járjon be Tűzshányóhoz órára!!!